Egyik kedvenc, gyakorló ingatlanosként dolgozó szerzőnk nemrég egy olyan eladó házra bukkant, amely a hetvenes években, kalákában épült. Ebben nem csak a sztori, de a képek is eléggé érdekesek!
Ahogy korábban jeleztük: az Otthontérkép Magazinnál eldöntöttük, hogy a könnyed, színes írásoknak, sőt, blogos jellegű bejegyzéseknek ezentúl még nagyobb teret engedünk. Nemrég debütált szerzőnk, Simon-Básti Mária írásából most egy újabb gyöngyszemet közlünk. Őt a Facebook közönsége csak Tulajdonosbarát ingatlanosként ismeri. Marcsi tehát több éve dolgozó ingatlanos, történeteit az élet írja. Korábban egy kedves, nyiszis és egy cicás sztorit osztott meg velünk, most pedig a 3-4-5 évtizeddel ezelőtti kalákás építkezéseket idézi fel alábbi írásában.
Egyik alkalommal a megbízóm egy zöld albummal a kezében érkezett meg a házhoz.
„Na Marcsi itt van minden képekben, amit kérdeztél, még az alap gondos szigetelését is látod a fotókon!”
Kinyitottam a fent is látható fotóalbumot és kezdetét vette az időutazás a megbízóm narrációjával.
Ott álltam a 38 évvel ezelőtt épült házban és mintha egy időgépbe ültem volna be hirtelen.
Mindig is tudtam, hogy a ház jelenlegi állapota ellenére igenis jó, és van benne fantázia, de amikor megláttam e középkorú ház „születéskori”, fotóját elállt a szavam.
„Milyen szép takaros volt, mint egy alpesi kis házikó!”
És tényleg olyan volt…
Egy idősek vagyunk a házzal és ha nem kennék magamra minden agyonreklámozott kacatot, akkor simán ötvennek néznék ki 39 évesen. Egyébként akik végképp okosan csinálják azok 39 évesen 30-nak tűnnek…
Sajnos e szegény házikón csak a nagyon szükségesjavításokat végezték el az eltelt évek, sőt évtizedek alatt és ez látszott is az állapotán, nem kenték fel neki azokat a bizonyos „krémeket” amitől fiatalos maradt volna…
Ennek ellenére a statikus, aki töviről hegyire átnézte azt mondta, hogy a közel 40 éves tető olyan állapotban van, hogy vétek lenne hozzányúlni, még jó pár évig nem lesz gond vele.
No ekkor esett le igazán az álam.
Ezek a fotók a tagadhatatlan retró életérzést adják vissza, ugye?
Ez a ház, amiről most szó van, itt a Velencei tótól nem messze, igazi retró.
Egy valódi családi építkezés a hőskorból. Azolól az időkből, amikor még nem kellett E-naplót vezetni, mint manapság…
Sőt; az összeröffentet brigád az ellátásért cserébe megcsinált mindent, örültek, hogy együtt lehettek és együtt építhettek valamit. Estére jól elfáradtak és talán már szomjasok sem voltak.
A fiatalabbak kedvéért: ezt az építési formát hívták kalálának.
Egészen pontosan, legalábbis a wikipédia – kissé unalmas – definíciója szerint: Kalákakör – az olyan csoportok neve, melynek tagjai az egymásnak végzett munkát saját belső fizetőeszközben számolják el. Lefordítva magyarra: a kalákás munka, ajándék szívességi, és számon tartott viszont-szívességi alapon nyugodott – legtöbbször a rokonok-barátok között, illetve a falvak igen összetartó kis közösségeiben.
Mert hát anno nem volt kérdés, ha valamelyik sógor-koma-jószomszéd építkezett, akkor ugyanígy összeállt a banda és építettek. No persze nem rapid online kurzuson tanulták a szakmát és youtube videóról nézték el az apróbb trükköket, hanem ellesték az idősebbektől, vagy épp az ügyes kezű ezermesterektől.
Amennyiben családon belül nem tudták megoldani a szakember kérdést, akkor az – esetek többségében – mindenkihez ugyanazt a helyben jól ismert embert hívták – legtöbbször a “Kőműves Ferit” az “Ács Jóskát” vagy éppen a “Bádogos Pistát”.
A szüleim háza is így épült a hetvenes években, és jelentem azóta is áll!
De a kaláka nem csak erről szólt. Hanem másról is.
Anyukámék anno neveltek otthon disznót.
Még a karácsony jelentősége is eltörpült a hagyományos decemberi disznóvágás mellett. Jellemzően farkasordító hidegben, mínusz “cvancig” fokos hőmérsékleten zajlott ez a mindenki által – főszereplőt leszámítva – egész évben várt esemény.
A cél nemes volt, hiszen ez adta a család egész éves disznóhús ellátását a többi finom „melléktermékével” együtt.
Jó darabig nem értettem, hogy estére gyakorlatilag alig maradt a röfiből, anyukám elosztogatta…Aztán, mikor nagyobbacska lettem, megértettem miért kopogott el a fél disznó „kóstolónak”.
Hasonlóan működött ugyanis a dolog, mint a kalákás építkezés: szívesség-viszont-szívesség ugye. Hiszen a következő héten valaki más vágott disznót a faluban és utána megint más és így tovább…
Ennek köszönhetően egész télen volt friss hús.Olyan különös érzés erre visszagondolni, gyerekként megélve mennyire más volt. Azt hiszem ezek a dolgok tükrözik egy közösség valódi értékét és jelentőségét.
Na, de vissza még egy kicsit a retró házhoz: szóval; azóta megtaláltuk a ház új gazdáját. A kedves vevő olyan igazi, hunyorgós mosollyal az arcán nézegette végig a fotóalbumot, ahogy tettem én is.
Megelevenedett a ház múltja. Igen. De emellett szerencsére tisztán látszott az új tulajdonos szemében a ház jövője is, ami egy alapos felújítás képében következik el, természetesen megtartva a ház erényeit és formás vonalait.
Minden jó, ha a vége jó!
De azóta is jár valami a fejelmben: bárcsak a mai világba is egyre többször térne vissza valami az egykori összetartásból, a kalákázásból…
