Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy régen minden jobb volt, de egy dologban biztos nem érdemes a letűnt korok után vágyakozni: a munka világa 100-150 évvel ezelőtt bizony sokkal, de nagyon sokkal kegyetlenebb volt, mint manapság.
Az archív dokumentumokat megőrző Arcanum felületén rengeteg érdekességet olvashatunk arról, hogyan éltek, dolgoztak a 19. századi, kora 20. századi munkások.
Manapság lehet, hogy gyakran érezzük elviselhetetlenül hosszúnak a 8 órás munkanapot, ám elődeink helyzetéhez képest azért szerencsésebbek vagyunk. Meglepő, de a munkaidő hosszáról 1884 előtt nem is rendelkezett törvény, és ez az első jogszabály is meglehetősen sokkoló mai szemmel: a munkanap hosszát 16 órára korlátozták, másfél órás ebédszünettel – de összességében nem állított egyébként szigorú abszolút korlátot, hanem a munkaadó és a munkás megegyezésére bízta az ügyet. Márpedig a munkások akkoriban nem (sem) voltak túl jó helyzetben a cég tulajdonosokkal szemben. Ez a törvény rendelkezett arról is, hogy a munkásokat el kell engedni ünnepi istentiszteletekre.
A bányákban, gyárakban dolgozó munkások évtizedekig küzdöttek azért, hogy legyen valamiféle egységes rendelkezés a munkanapok hosszáról, és hogy a vasárnap legyen mindenkinek szabad. Noha a 8 órás munkanap iránti igény már az 1880-as években jelen volt, csupán 1935-ben született róla kormányrendelet, majd 1937-ben iktatták törvénybe.
Rádomlott a bánya? Akkor én megyek is!
És nem csupán a munkaidő hossza volt embertelen ezekben az időkben, szociális háló sem létezett. A bányákban, gyárakban dolgozók élete sok szempontból nyomorúságosabb volt, mint a parasztoké: ezek a munkások szegényebbek voltak, és a napjaikat nem is természetes fényben és/vagy a levegőn töltötték. Balesetek, betegségek tizedelték őket, és a szolidaritás nem volt erős eleme az akkori munkaerőpiacnak.
A 19. század első felében még simán előfordult olyan, hogy ha valakire ráomlott a bánya, akkor hívtak egy papot, hogy imádkozzon érte egyet, majd otthagyták a munkást meghalni, akkor is, ha történetesen élve maradt a balesetben. Ha így járt, hát így járt.
Néhány évtizeddel később azért ez a fokú fatalizmus már nem volt jellemző, de a munkások élete ettől még nem lett egyszerű. Munkavédelmi előírások és felszerelések nem voltak, így mindennaposak voltak a balesetek, de olyan apróságokkal sem foglalkoztak, mint például a vasüzemek kohóiból származó mérges gázok.
A higiéniai viszonyokra jellemző, hogy a 20. század elején létező majdnem 5000 hazai üzem közül mindössze 109-ben voltak mosdóhelyiségek.
Az Általános Munkás Betegsegélyező jelentése írja 1888-ban: „Egyletünk betegségi és halálozási statisztikája évről évre azt igazolja, hogy a munkásosztály – és leginkább a fővárosi – egészség és szívósság tekintetében mindjobban hanyatlik. Fiatal egyének, kik alig 1–2 évig tagjai az egyletnek, betegségbe esnek, elsínylenek és meghalnak”.
Mivel a munkáscsaládok szó szerint napról napra éltek, és ténylegesen a napi kereset tartotta el őket, a betegség vagy baleset jóval nehezebb helyzetet jelentett számukra, mint a tartalékokkal rendelkező paraszt- vagy kisiparos családok számára. Éppen ezért tőlük erednek a szolidaritáson alapuló segélyezési gyakorlatok – amikor munkából kieső társukat kisegítették a saját keresetükből.
Egyes gyárakban, bányákban már az 1840-es években feljegyezték ilyen segélyegyletek létezését, amelyek meghatározott ideig támogatták a betegeket, hozzájárultak az orvosi- és gyógyszerköltségeikhez, sőt, nyugdíjat, özvegyi nyugdíjat és árvasági segélyt is adtak bizonyos feltételek szerint. Ezzel szemben törvény csupán 1891-ben rendelkezett a betegsegélyző pénztárak és nyugdíjintézetek felállításáról.
Így nézve sokkal kellemesebben mutat még a jobinfo.hu álláskínálat is; az oldalon számos kategóriában több ezer állás között böngészhetünk; az álláskeresői profilunkban számos beállítást eszközölhetünk, hogy pontosabb találatokat kapjunk; ha bérrel ellátott hírlevelet kérünk, már ez is megoldható és a bérkalkulátor is a segítségünkre lehet.
